SZALAY FERENC
riss hírek»Szolnokiság
Szolnokinak lenni nehéz, ám egyben nagyszerű dolog. Az itt élőknek mindig is többet kellett dolgozniuk, mint az ország szerencsésebb részein élőknek. Tucatnyiszor építették újjá eleink a várost, hol árvíz, hol tűzvész, hol hadak rombolták porig, de a szolnokiak nem tágítottak, s feltámasztották poraiból szeretett otthonukat. Ám ez a ragaszkodás, a tenniakarás egyszerűen magához láncolja azt is, aki messzebbről jött, s pillanatok alatt szolnokivá tesz. Megtiszteltetés ezért a városért dolgozni, s életem meghatározó élménye figyelni és segíteni, ahogyan erősödik a lokálpatriotizmus. A város lakóinak fele nem itt született, a háború utáni ipartelepítéssel együtt költöztek tízezrek Szolnokra. Nemes és felemelő feladat, hogy a másutt születettek és a tősgyökeres szolnokiak közösen teremtsék meg a jövő Szolnokját, azt a várost, ahol jó élni, ahol lehet és érdemes tervezni a jövőt!
Kötődés
Esztergomi születésűként főiskolásként ismertem meg igazán Szolnokon. Egyből magával ragadott a két folyó környezete, így egyetlen percig sem volt kérdéses, hogy szolnoki feleségemmel itt a Tisza partján telepedünk le. Gyermekeim itt születtek, itt váltak felnőtté, s a mai napig otthonuknak tekintik ezt a várost. Tanárként, edzőként, majd intézményvezetőként, később pedig közéleti szereplőként életem nagyobbik felét már itt éltem le, s ha bárki megkérdez, azonnal szolnokinak vallom magam. Persze ez nem is nehéz, hiszen oly sok emlék, családi kötelék fűz már ide, amiket elszakítani már lehetetlen.
Család
Feleségemmel két gyermeket neveltünk fel tisztességben, szeretetben. Mára három unokánk aranyozza be napjainkat. Ugyan szinte lehetetlen feladat, de igyekszünk életük összes fontos pillanatában részt venni, hiszen a család mindkettőnknek a legfontosabb! Apósom régmúltat felelevenítő történeteit mindig szívesen hallgatom, lányommal a mai napig jókat beszélgetünk, pont úgy, mint régen, csak már abban a régi fotelben nem férünk el, melybe gyerekként mindig mellém huppant. Számomra fiam is ugyanaz a bohém ifjú marad, akivel mindig összeköt a kosárlabda szeretete. Kicsit furcsa talán, de ma már sokszor én, az apa kérek tanácsot tőle, az egyre bölcsebb ügyvédtől.
Mozgásban
Számomra a mozgás, a sport éltető erő. Alighanem addig vagyok az az ember, mint most, amíg visz előre a lábam, ameddig még kerékpárra tudok pattanni, képes vagyok megfogni a teniszütőt, örömmel vívok meg néhány lábteniszcsatát a barátokkal, netán néha pattogtatunk a régi csapattársakkal a kosárpályán. Ami a legnagyobb öröm számomra, hogy nem vagyok egyedül kocogás, bicajozás közben, mert egyre többen gondolják úgy: mozogni öröm és egészség egyszerre!